Kérlek, menj el!

kép forrása: http://www.everystockphoto.com/photo.php?imageId=222390&searchId=12a032ce9179c32a6c7ab397b9d871fa&npos=4

„Kérlek, menj el! Én ezt már nem bírom így tovább!” Igen, ezt kellett volna mondanom. Nyugodt hangon, semlegesen. Ehelyett belekeveredtünk a már szokásosnak mondható hétvégi veszekedésünkbe. Akkor, ott nálam elpattant az a nagyon vékony cérna, ami még hozzá kötött. Ordítottam és gyakorlatilag kidobtam. A lakásból, az életemből, a jövőmből. Ezt nem bántam meg. Sajnos azt sem, hogy ezt a két éves kisfiam is hallotta. Addigra már nagyon utálta őt. Ahogy nagy sietve összedobált pár ruhadarabot egy szatyorba, csak csendben nézte az embert, aki valaha az apja volt, de mára már csak egy önmagából kifordult ismeretlen….Amikor Imre eszét vesztve a dühtől autóba pattant, Vé felkéretőzött a kezembe. Látni akarta az ablakból, hogy az apja tényleg elmegy. És akkor megnyugodott… Ez volt a legszörnyűbb.

Akkor már hónapok óta őrlődtem a vele vagy nélküle kérdésen. De mindig maradt a remény, hogy megváltozik, pontosabban, hogy visszaváltozik azzá az emberré, akibe annak idején beleszerettem, akivel gyereket vállaltunk az összes nehézségeink ellenére is. De az évek alatt az az ember eltűnt és a helyébe egy számomra vadidegen férfi lépett. Egy vadidegen, aki hirtelen haragú volt, aki gyűlölt otthon lenni, aki nem bírta elviselni a saját gyerekét, aki mindenben csak a hibát látta és kereste, aki már semminek sem tudott örülni, akinek én egy értéktelen, értékelhetetlen ágytárs voltam.

Akkor már hónapok óta alig beszélgettünk. Ha néha mégis, azt is nekem kellett kezdeményeznem, mert Imre magától nem tette volna. Harapófogóval kellett kihúznom belőle így is a mondatokat. Később már nem is kezdeményeztem, mert pár mondat után általában Imre eljutott odáig, hogy valamit a szememre vessen. Mindig volt valami, amit nem csináltam jól, nem mondtam jól.

Akkor már hónapok óta csak kioktatott, okoskodott, megalázott, bántott. S még csak észre sem vette. Ha néha, néha vettem a bátorságot és szóvá mertem tenni valamit, mindig addig csűrte-csavarta, míg el nem jutottunk odáig, hogy én vagyok a hülye tulajdonképpen. Már kedvem se, bátorságom se volt a végére bármiért is szólni. Csak tűrtem és nyeltem. Sokszor a könnyeimet.

Akkor már hónapok óta görcsbe rándult a gyomrom pénteken reggel, hogy mindjárt itt a hétvége és vele Imre is két egész napon át és csak vasárnap este lélegeztem fel, hogy holnap hétfő és a nyugodt hétköznapok…

Akkor már hónapok óta nem bírta elviselni Vét. Állandóan szidta, ordított vele, türelmetlen volt vele. Nem játszottak. Imre csak feküdt a hátán, nyomogatta a távirányítót és dühös lett ha a gyerektől nem hallotta a tévét. Márpedig egy 1,5-2 éves gyerek hangos. Akkor már hónapok óta az volt a téma, hogy mit csinál és nem csinál a gyerek. Persze minden baj volt, és minden az én hibám, én neveltem rosszul. Akkor már hónapok óta mást se hallottam Imrétől, mint, hogy orvoshoz kell vinni a gyereket, mert nem normális. Persze az orvos közölte, hogy Imre nem normális, neki lenne szüksége sürgősen orvosra. Csak én ezt az „üzenetet” akkor már nem mertem átadni…

Akkor már hónapok óta alig vagy egyáltalán nem adott pénzt. Még jó, hogy számíthattam a szüleimre. Mindig volt valami kifogás, valami aktuális probléma, ami miatt nekem megértőnek kellett lennem.

Akkor már hónapok óta mindig találtam valami mentséget a viselkedésére, mire nagy nehezen rádöbbentem, hogy mindezzel csak magamat akarom meggyőzni, magam előtt takargatom a szennyest, mert nem merek szembenézni a valósággal, miközben a külvilág, a családom, a barátaim pontosan látták, mi zajlik a színfalak mögött. Végül megtettem és nagyon fájt.

„Kérlek, menj el! Nem bírom így tovább!”

Új élet kezdődik.