– Szeretlek, de nem bírom már tovább!
– Tudom. Szeretlek, és harcolni fogok értetek!
Eltelt már pár nap, hogy kidobtam Imrét dühből, erőből. Tudom, hogy jól döntöttem. Én már annyit reménykedtem, vártam, próbálkoztam, alkalmazkodtam, hogy végül elveszítettem önmagam. Már én sem az a lány, az a nő vagyok, lettem, akibe Imre annak idején beleszeretett. Egy kapcsolat megromlásáért kettőn áll a vásár, én is követtem el hibákat. Nem is keveset. A legnagyobbat akkor, amikor feladtam önmagam. Mindig büszke voltam arra, hogy erős, határozott, talpraesett nő vagyok. Persze időnként én is el tudtam anyátlanodni, de a külvilág ebből semmit sem vett észre. Néhány hónapja azonban egy tutyimutyi, döntésképtelen, félős, visszahúzódó, megalázkodó valakivé váltam.
Eltelt már pár nap, és Imre azóta sem keresett. Igaz, én sem őt. Van időm gondolkodni, emészteni, tervezgetni. Másnap, hihetetlen erővel csapott fejbe a tény, hogy egyedülálló anyává váltam. Meg is rémültem egy pillanatra, de most már kösz, jól vagyok!
Eltelt már pár nap és Vé egyáltalán nem érdeklődik az apja után, mégcsak nem is emlegeti. Nyugodtabb lett, nincs hiszti, sírás, dühkitörés. Elkezdett beszélni, ugyan még csak én értem, de akkor is. Átalussza az éjszakákat, amire már két éve várok. Végre úgy szerethetem őt, ahogy nekem jólesik és nem valaki elvárása szerint.
Eltelt már pár nap és vettem egy nagy levegőt és írtam Imrének, hogy akarja-e látni a gyerekét. Írta, hogy ha szabad, akkor mindenképpen. Persze, hogy szabad, mekkora baromság már ez?!
Eltelt már pár nap, mióta Imrét utoljára láttam és ma eljött hozzánk. Elemi erővel csaptak meg az érzelmek. Komoly viharok dúltak bennem. Düh, csalódottság, harag, tehetetlenség és szerelem. Még nem tudom gyűlölni őt és nem is akarom. Még szerettem őt, amikor kitessékeltem az életünkből. És még most is szeretem. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de még mindig szeretem. Igyekeztem úgy viselkedni, hogy Vé ne érzékelje a férfi és nő közti szakítást, csak azt érezze, lássa, hogy Anya és Apa szeretik őt és vele foglalkoznak. Imre olyan volt a gyerekkel, amilyen már régóta nem tudott vele lenni. Kedves, figyelmes, játékos. A szívem szakadt meg, hogy ezt csak most….
Eltelt pár óra, hogy Vét leraktuk aludni.
– Akkor most, hogy legyen? Visszajöhetek?
– Nem. A döntésem végleges. Sem én, sem a gyerek nem tudjuk megugrani azt a mércét, amit nekünk állítottál. Emiatt te csalódott vagy, dühös és rajtunk töltöd ki. Kínszenvedés így élni. Én nem akarom és nem is engedhetem, hogy Vé szenvedjen. Én nem vagyok érdekes, én még valószínűleg tűrtem volna egy darabig, még reménykedtem volna egy darabig, hogy hátha….de a gyerek ennél többet, jobbat érdemel. A gyerek érdekei miatt azt kell, hogy mondjam, hogy ne gyere vissza. Akkor és annyi időre jössz hozzánk látogatóba amikor csak akarsz, ebben rugalmas leszek. De csak akkor és annyi időre gyere, míg el tudod viselni a gyerekedet.
– Tudom, hogy hibáztam, hogy elrontottam. Nem is csodálkozom, hogy így döntöttél…
– Szeretlek, de nem bírom már tovább!
– Tudom. Szeretlek és harcolni fogok értetek!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: