Kezdenek kialakulni az új mindennapok. Vé átalussza az éjszakákat, mégsem ébred olyan vészesen korán reggel. Ha felébredt, „szól” és olyankor még befekszik mellém az ágyba. Sokat játszunk, rajzolunk, mesélünk, sétálunk. Járunk babaklubokba hetente kétszer. Vé nagyon félénk, nemcsak az idegenektől fél, hanem gyakorlatilag mindentől, ami ismeretlen. Épp emiatt kezdtem babaklubba hordani, szokja a társaságot és talán nekem is kikapcsolódás lesz picit. A kezdeti nehézségek után, Vé egész megszokta és meg is szerette ezeket a klubokat, megindult beszélőkéjével ennek hangot is ad. A gyerekekkel ugyan még távolságtartó, de a felnőttekkel egyre jobban elvan. A gond csak annyi, hogy engem annyira őriz, hogy fél méternél távolabb nem lehetek tőle, de úgy gondolom, idővel majd ez is alakulni fog. Ezeknek a heti rendszerességű elfoglaltságainknak köszönhetően, Vé egyre többet betegeskedik. Hiába, az új közösség velejárója. Hol takonykóros, hol hasmenése van, de hál’istennek, gyorsan regenerálódik. Én is sokat fejlődtem, már nem vagyok az a paramami, aki korábban voltam, nem rohangálok vele orvoshoz mindennel. Nagyjából már tudom, hogy ezek a kisebb problémák mivel, hogyan orvosolhatóak. A hisztik száma jelentősen csökkent, mindent meg lehet Vével beszélni. Egy dolog még rettenetesen zavarja, mégpedig, hogy nagyon beszélne, nagyon mondaná, de még nem tudja. A hisztik, kiakadások legfőbb oka, hogy nem tudja még „elmondani”.
Én sokat olvasok, netezek, tévézek, gondolkodok, zenét hallgatok. Találkozgatok egy-két órára a barátnőimmel, de szórakozni még nincs kedvem eljárni. Ezelőtt sem voltam bulikirálynő, nem most fogok kibújni a bőrömből. Alapvetően jól érzem magam itthon a gyerekkel, de bezárkózni, besavanyodni sem szeretnék. Nekifogtam tanulni is, mérhetetlenül élvezem, hogy tornáztatni kell az agyamat. Csak egy dolgot nem értek, miért vártam ezzel idáig?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: