Megvallom őszintén, még meg kell tanulnom egyedül aludni. Az utóbbi években, sosem aludtam egyedül és nem gondoltam volna, hogy ehhez így hozzá lehet szokni. Hogy ennyire tud zavarni a csend, hogy ennyire tudnak hiányozni a másik éjszakai zajai. Hiányoznak, nehezen alszom el, így aztán sokat gondolkodok, és újabban emlékezem.
Múlt éjszaka például eszembe jutott a megismerkedésünk Imrével. Akkoriban egy üdítőitalokat árusító nagykereskedésben dolgoztam, mint irodavezető. Pontosabban, akkor kerültem a céghez és még csak egy új kollegina voltam, betanulási időszakban. Hallgattam, hogy a kollégáim zsizsegnek, délután jön az Imre! Imre, aki mindent tud, mindent megold a számítógépekkel. Áhítattal a hangjukban említették Imre nevét. Kíváncsi is voltam rá. Aztán eljött a délután, s vele Imre is. Megjelent az irodában egy erősen másnaposnak kinéző, gyűrött arcú, hosszú hajú copfos pasi. Fekete póló, munkásőrszürke térdig érő zsebes rövidnadrág, lábközépig felhúzott sötétkék zokni, sötétszürke cipő, enyhe pocak. Lehidaltam a látványtól, mit mondjak, nem pont erre készültem lelkiekben. Imre kezet fogott mindenkivel, köszönt, rajtam keresztülnézett, mint egy kísérteten. Próbáltam bemutatkozni, köszönni, de nemhogy semmi reakció, válasz, még pillantásra sem méltatott. Azonnal leült egy számítógép elé, elkezdte verni a billentyűket és csacsogott a kollégáimmal. Én meg álltam ott leforrázottan. Csoda, hogy ki nem állhattam első pillantásra?! (Mondjuk Imre mentségére legyen mondva (vagy nem), ő egyáltalán nem emlékezett később erre a délutánra.) Így aztán, a későbbiekben, ha dr. Vágó, a főnököm megemlítette, hogy Imre jönne ezt-azt megjavítani a rendszeren, szigorúan ragaszkodtam hozzá, hogy akkor jöjjön, amikor én már nem vagyok bent. Így Imre hónapokig a munkaidőm letelte után járt a cégünkhöz, nem is találkoztunk hosszú ideig. Míg egy napon, dr. Vágó a bejárati ajtóban állva, fél lábbal már kint az utcán szólt vissza nekem:
– Ja, Imre tíz perc múlva itt van! – és már csapta is be maga után az ajtót. Így nem hallhatta cifra, kocsisokat is megszégyenítő káromkodás zuhatagomat. Már előre állt a szőr a hátamon, hogy itt fogunk ülni egy helyiségben ezzel az ellenszenves, mondjuk ki, bunkó pasival néma csöndben, ki tudja mennyi ideig. Remek lesz. Hurrá. Alig várom. Imre meg is jelent, KÖSZÖNT, BEMUTATKOZOTT, majd leült a géphez, és két perc múlva MOSOLYOGVA odafordul hozzám.
– Mutattam már a kutyáimat?
– Miért? A bélyegalbum már nem menő?
– Nem tudom, a bélyegek sohasem érdekeltek. De látom a képernyővédődőn, hogy szereted a kutyákat. Én is. Megmutassam őket?
Kétszer botlottam meg a leesett államban, mire a monitorhoz értem. Imre kedves volt, ömlött a szó belőle, dőlt belőle a humor és egész egyszerűen olyan közvetlen volt, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Kezdett megváltozni a véleményem róla.
Másnap aztán újra megjelent nálunk. Csak úgy. Mert arra járt. Hozott egy csokit nekem, váltottunk pár szót. Este már egy e-mail várt otthon tőle. Pár nap múlva újra megjelent, megint hozott csokit. Onnantól kezdve e-maileztünk elég sűrűn, de nem napi szinten, néha elmentünk ebédelni, ritkán hazavitt.
Kollégáim, ahogy látták Imre barátkozási szándékát, szinte azonnal óva intettek vele kapcsolatban. Külön-külön mindegyik. Próbáltak megóvni tőle, mondván csapodár, nős, csalja a feleségét, gyereke is van, és a legyet is röptiben. Meglepődtem az információkon, de mivel akkoriban épp halálosan szerelmes voltam, nem is igazán érdekelt Imre, mint pasi. Kedves volt, szórakoztató, nem tolakodó, érdeklődő, ha gondom, bajom volt, kérhettem tanácsot tőle, mindig igyekezett segíteni, ha épp úgy alakult hazavitt kocsival, de soha, egyetlen nyomulós mondata, mozdulata nem volt. Barátok voltunk és kész. Nem olyan barátok, akik centire kivesézik egymás magánéletét. Nem, ha visszagondolok, a múltunkról nagyon sokat meséltünk, beszéltünk, de az aktuális családi állapotunk tabu volt egymás számára kimondva, kimondatlanul. És ez így volt jó. Tudtam arról, hogy Imre nemrégiben szakított élete szerelmével, hogy bele akart halni, hogy kicsit sikerült is neki, hogy azt gondolta, ő már sohasem lesz szerelmes, mert mekkora egy hülyeség az. Tudtam, hogy a szakítás után visszaköltözött a családi házba, a feleségéhez, de külön szobába, hogy van egy lánya, akiért él-hal. És persze ő is tudott rólam jópár dolgot, de leginkább azt, hogy van humorom, és fél szavakból értem, miről beszél, hogy nem kell körmondatokban magyarázkodnia, magyaráznia, hogy kifejezetten értelmes vagyok, hogy szinte minden érdekel.
Aztán, valami megváltozott…
(folyt. köv. )
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: